Az éjszakát éppen, zord szellő tépi,
A vízen a holdfény, az utolsót lépi..
Friss fény szedi szét, a maszatos éjszakát,
Már érzem is, a friss harmatnak szagát.

Bolyongok, arcokat látva, hangokat hallva,
És közben ezer mellett, e verset szavalva.
A nap már épp súrolja a mennyet,
Készül elmosni, az éjjeli szennyet.

Látom erejét, méltósága teljes,
Első fénye, simogatóan selymes.
Érzem arcomon, a sötétség vesztét,
A nap festi rám a tisztaság testét..

Elárasztja lelkem, ezernyi kétség,
Csak engem hagyott el, a mély sötétség.
Egyedül én, állok most a fénybe,
A többiek hátrálnak, vissza a sötétbe.

Álljatok ki bátran! Kiáltok hátra,
Kiáltok vissza, válaszra várva.
De ők félnek, gyávák és gyengék,
Már elkoptak rajtuk, az éjjeli pengék.

De ne aggódj, itt vagyok neked Nap,
Lehetsz te Isten, és én leszek a pap.
Hirdetlek téged, akár térden remegve,
Könyörgöm neked, ne ítélj sötétbe.

Ragyogj hát, ragyogj ezernyi hosszat,
Teremts békét, és pusztítsd a rosszat...
 
                                                                     Streck Dániel
 

Te vagy nekem a szó,
A tengeren ringatózó, ősi vashajó.
 

Te vagy nekem a hang,
A templomban búgó, zord nagyharang.
 

Te vagy nekem a múzsa,
A kertemben nyíló, őszi vadrózsa.
 

Te vagy nekem a robbanás,
A testemben lévő, összes dobbanás.
 

Te vagy nekem a levegő,
Az ezrek által óhajtott, érzéki szerető.
 

S te vagy nekem a fény,
A megíratlan, csodás költemény...
 
                                                                   Streck Dániel