Az első csókot ajkadra akasztva,
Kezedet szorosan, hirtelen ragadva,
Érzem lüktetését, érzéki ereknek,
S a percek hamar, le is peregnek.

Szemednek bársonya, és ajkad méze,
Csókod harmata, tested minden része.
Úgy kell ahogyan, Isten rajzolta őt,
Az egyetlen, csodálatos, érzéki Nőt.

Hangod lágy dallama, szavaid éle,
Nincs is a világon, másik efféle.
Érintésed, mint ezer villám haragja,
Nincs súlya, mérete, nincsen alakja.

Testednek gyönyörű érzéki egésze,
És érintésének, pulzáló reménye.
Hozzád érhetek? Csókolnom is szabad?
Csókolni arcod, ajkad, és vonzó nyakad.

Engedd meg, sőt csókolj meg kérlek,
Hisz jóideje már, csak magamnak reméllek.

                                                                               Streck Dániel

Mutasd meg magad, gyáva ember,
Mutasd meg, amiért az élet elver.
Kétszínű gyarló, kisiklott lélek,
Egyre többen vagytok, s én pedig félek!

Áttetsző ruhában, közöttünk jártok,
Bántotok minket, a pillanatra vártok.
Árulás és gaztett, emberi béklyó,
Sok megtestesült, féltékeny Létó.

Mennyi a kétszínű, és a romlott,
Az erkölcsnek fala, régen leomlott.
Nincsen már tiszta, s nincsen jó,
Nincsen már őszinte, és igazi szó.

Hattyúnak halála, kíséri az életem,
Járok köztetek, figyelek én éberen.
Nem állok közétek, én tiszta maradok,
Akkor sem romlok, ha széjjelszakadok.

A tömegből kitűnve, nézek az égre,
Emelt fővel nézek, a magasztos végre.
Felmegyek Hozzá, titeket lent hagyva,
A magánynak jegétől egymáshoz fagyva.

Furcsán néztek, mert más vagyok,
Ti rosszat prédikáló, hamis papok.

                                                                  Streck Dániel

A parton sétálok, lábamat a víz mossa,
Talpam az ezer éves, homokot tapossa.
Sirályok éneke, és fodroknak tánca,
Homok és Tenger, végtelen románca.

Szemet vidít, sok gondolatot szülve,
Egy hableányt látok, egy szigeten ülve.
Leszakítom arcomról, a csodának ráncát,
Felöltöm magamra, a közömbös álcát.

Nem intek, nem is kiabálok feléje,
Pedig nagyon érdekel tündöklő személye.
Máskor ordítanék, sőt futnék is hozzá,
De ekkor szoktak álmok, összetörni rommá.

Ekkor veszem észre, kincs van a parton,
Palackozott üzenet, a kezemben tartom.
A palackot nyitva, egy tekercs van kezemben,
Olvasva azt vér forr, minden egyes eremben.

Titok van beleírva, a hableánynak titka,
S hozzá van téve, hogy megfejtése ritka.
Ezerből egy ember, nyeri el a tudást,
A többi sok tucat, megismeri a bukást.

Amit olvastál, a fentebb írt szavakban,
Nem volt más, mint az Üzenet a palackban.

                                                                   Streck Dániel

Ölednek végtelen, nyugodt vigasza,
Arcodnak játékos, örök grimasza.
Ujjaid börtöne, melybe zárod enyémet,
S fülembe súgod szerelmes zenédet.

Ziháló érzelmek, és leláncolt tettek,
Gondolatok, melyekből szavak lettek.
Én felnézek Rád, és szerelmes leszek,
Hisz fogadnak most, az Isteni szemek.

Tested mámoros illatának érzéki tánca,
Szerelmünk titkának az elszakadt lánca.
A szabadság érzése, hogy mondhatod,
Rólunk szólhat már, minden mondatod.

A bűnös tudat, ébredések kételye,
Eltemetett szerelmek ősi nyughelye.
Régmúlt temetők, visszhangos szava,
Halálos fájdalomnak lélekmaró sava.

De elálott eső után, utat törő élet,
Súgja a gyásznak a született véget.
Nincs már sötétség, fény terül el,
Szerelemmel bűvölt esőcsepp szemel.

A víztől ázva, látom tested remekét,
Felfogom mi forgatja, életem kerekét.
Nem az eső, és nem is annak illata,
Hanem ajkad méze, kezed tapintata.

Megragadom tenyered végtelen rajzát,
Végre csókolom ízes, érzéki ajkát.
Végre nincs más akadály, nincs baj,
Nincs sötét, nincs rossz, nincs zaj.

Együtt indulunk, a szivárvány tövébe,
Lefekszünk annak, hatalmas ölébe.
S ujjamat arcodnak vonalába fúrva,
Megcsókollak téged, a hajadba túrva.

Csak Te vagy és én, csak ketten vagyunk,
Csak egy pillanatig éltünk, s meg is halunk.

                                                                  Streck Dániel

Itthon ülök, és vidít a végtelen zene,
Muzsika, melynek nincs vége, sem eleje.
Hallgatom ahogy buzdít: írd le hát,
Súgja hogy írjam, gondolatom szavát.

Elején még kacérkodok, sőt ellenkezem,
De azért tudom, túl erős az ellenfelem.
Hisz ő is tudja, ezért úgy gondolja ráér,
Megölel, végtelen kezével könnyedén átér.

S búg, zeng, játszik, nevet, suttog s kiabál,
Verstémának kínjában, ő már mindent kitalál.
Aztán az ihlet hiányától, erőltetetten nézünk,
A másik szemében témát kutatunk s fürkészünk.

A kőkemény hangulatot, egy oktávval széttörve,
Egymásra borulunk, nevetünk kicsit elgyötörve.
Kacagó szemmel mondom: Tényleg, ez mókás,
De még mindig nincs egy sor sem te félnótás.

De örökhű társam ezzel nem is foglakozik,
"Kész lesz, kész lesz." Ismét fogadkozik.
Megnyugodva folytatom az őszinte nevetést,
De nem tudom erőltetni, a bosszantó feledést!

Látja rajtam, hogy már bánt a semmittevés,
És amit ezekután ő ad, az költőien mesés.
A legszebb szimfónia adja ihletet a kezembe,
Ő varázsolja a legszebb rímeket a fejembe.

Köszönöm dallam, hogy alkotni segítesz,
És engem a lírai felhők fölé repítesz.
Hol megtalálom Mamát, és anyámnak tyúkját,
Látom Arany lantját, és Adynak kocsiútját.

Nem is én alkotom a rímeket s vesszőket,
Te alkotod Zene, te alkotod meg őket!

                                                                           Streck Dániel