Az úton sétálunk,
És eső csepereg.
Picit szétázunk,
Arcodon lepereg.

Az ajkadon táncol
Egy-egy esőcsepp.
A víz már lángol,
És egyre erősebb.

Szürke nyári est.
Meleg, és álmos.
Csak vízzel fest,
De arcodra rámos:

Mosolyból egyet,
S hogy enyém-e?
Nem mondja szemed,
Mi titkok regénye.

Jobb rejtélynek,
A bűvös mosolyod.
Ősi szentélynek,
Mi fémes ostorod.

Téged néz szemem,
Te szilaj talány.
Itt sétálsz velem,
A hűs esők nyarán.

Streck Dániel

Bizonytalan talajon járok,
Az elmém óvatosságra int.
Tapasztalatom mint várfok,
Véd, s adag félelemmel hint.

Annyiszor parázslott már,
Hősiesen szerelmes szíved.
Volt az élelem, meg lomtár,
De volt már a legjobb rímed.

De hát mit tudnék tenni?
Ha úgy érzem, szeretem Őt?
Tudom, hogy a kockázat mennyi,
De nem szerettem még így Nőt.

Szépnek látom, ha nem látom.
Nevet akkor is, ha épp sír.
És reá én akkor is vágyom,
Ha a fájdalomra nem lesz gyógyír.

Lehet, hogy ismét meghalok,
Mint már annyiszor tettem.
Tűzben égve majd megfagyok,
Holt leszek a büszke testben.

De ha egy pillanatig élek,
Létének ragyogó dobbanásában,
Akkor megéri látni a véget,
Közös múltunk fájó varázsában.

Streck Dániel