Ki vagyok? Miért járok a világban?
Gyalog caplatok egymagam,
Bábként, vágytalan.
Általam nyer tettet a szó,
Mit kimond a szám.
Terjed a vér eremben,
Villám, dörgés a fejemben.
Gondolatból döntés, abból
ösztönzés. Önzés, mit pátyolgat,
Gyarló emberi szívem.
Tollamat elejtem.

Fűszerezve hibákkal, vagy egy hiba
talán.
De megbékélve a világgal,
Pedig csak csalán.
Megszúr itt is, ott is.
Feldagad tőle érzékeny lelkem.
Vérzékeny lettem.
Ha csak bántani tud, miért van?
Ártani, megölni engem.
Szemben az egész univerzum,
Én pedig árvaként.
Nehéz, mikor lenéz,
S beállítja magát,
Ember társaként.
De nem az!
Ellenség, ha mondom!
De hordom adományát Istennek.
Sorsom, s létem tőle kaptam,
Felőle mégse, sose halltam.
Mily érdekes..
Érdemes egyáltalán hinni?
Ál-talány ez.
Rég válasz van rá,
Támasz a hit,
Kapaszkodó a vallás.
Mutasd már meg magad,
Ha létezel ugyan.
Tudasd, most szabad!
Merre vagy uram?
Csak remény vagy,
Egy könyv pár lapján.
Pár hívő lantján.
Papírfigura, nem több.
A naivitás partján.

Streck Dániel

Koromban fürdik az ég,
Alatta álomból egy marék.
Sötét köntösben altatja,
S lelkek álmait vallatja.

Álmatlan hegytetőn ülök,
Nézem ahogy még nyüzsög,
Álmatlan életek elméje,
Kiknek nincs mély estéje.

Csillogó álom emelkedik,
Büszke manók terelgetik.
Zizzen, zúzódik, buzog,
Fantázia-szárnya suhog.

Hangját csak hallgatom,
Mint egyszeri alkalom.
Egyszer láthatom álmod,
Majd tova kell szállnod.

Álom olvad a sötét üstbe,
Belehal a fekete füstbe.
Nem vagyok benne, bánom.
Hogy lennék? Hisz csak álom.

Streck Dániel

2011. május havában,
Két mentorom figyelt.
Örömében s bánatában,
De a hátán cipelt.

Mind a kettő.

Boszorkám te egyetlen!
Látom ahogy rohansz.
Magastalpú kiscipődben.
Itt-ott felbukkansz.

Te segítettél engem,
És utat is mutattál,
Hogy sorsomat leljem,
Köszönöm, hogy adtál!

Justinus a kabátos,
Jóízű viták Istenről.
Bár stílusunk sajátos,
Mi vitáztunk mindenről.

Szünetben, meg órán,
Kocsmában vagy utcán,
Jajj, drága apókám,
Érveidet, sosem unnám!

Én szeretlek titeket.
Mellettem kell lennetek,
Hogy tartsátok hitemet.
Barátaimmá lettetek.

Ízisz, na meg a líra.
Nem érnek azok semmit.
Barátságból növő csíra,
Na az ér meg bármennyit.

Ígyhát eme versemmel,
Csak köszönetet mondok.
Vezessetek türelemmel,
Tudom. Azzal fogtok.

Köszönök mindent!
Köszönöm Justinus.
Boszorkát, s Istent!
És ismét megtelt,
Egy papirusz!

Streck Dániel

Megcsillan a harmat,
A világ hajtásain.
Furcsa álom hamvad
Az ébredés határain.

Mintha Te lennél ott,
A képlékeny világban.
Bár agyam alkotott,
Léted így is hibátlan.

Pedig agyam,
Hát az közel sem az.

...

A pirkadatban ülsz,
Egy álmos fa alatt.
Most éppen örülsz,
Hogy hajnal hasadt.

Idős és ráncos padon,
Mit ékesít a reggel.
Távolban szorgos malom,
Búzát lisztté hergel.

Mélyzöld pázsitot fűt
A nyújtózkodó Napsugár.
Megmutat minden derűt,
Ez a fura, álom-okulár.

Hajad a pad mögé esik.
Megcsillan épp rajta,
Ama Napsugár amelyik,
Magát neked.. megadta.

Istenien szép vagy.
Széppé tesz az álom.
Nincs szebb nálad,
Ezen a mesés tájon.

Mosolyod kedvéért él,
A horizont élén a nap.
S csak ha fa alá értél,
Akkor szakad le egy
égdarab.

Épp okkeltavat fest,
A felhőkre a nappal.
Így számol le az est,
A téged éltető
hajnallal.

S ekkor észreveszed,
Hogy távolból nézlek.
Látom tekinteted temet,
Tudója vagy a vésznek.
Nem sokáig élek,
Eltűnök véglek.

Távolodok. Itthagylak.
Már nem is látlak.
De abban biztosíthatlak,
Hogy az ébrenlétben..
Várlak.

Várlak. Meddő várakozás.
Hisz ott nem létezel.
Rólad szóló áradozás,
Mire nem is emlékezel.

Mert csak álom lennél,
Egy romantikus padon,
Kit a nap félve szemlél,
S kinek forog a malom.

Ábránd vagy, hibátlan.
Kit védelmez a faóriás.
Egy démon az imámban,
Kinek léte glóriás.

De majd este leülök,
Elalszok nagy sóhajjal.
S mély álomba merülök,
Amiben újra vár...
A hajnal.

Streck Dániel