" Ne állj zokogva síromnál, nem vagyok ott.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fúj, én vagyok a gyémántcsillogás a havon,
én vagyok a napfény az érett gabonán, én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a halk kopogás, ott vagyok minden hangban Veled, a csendben kőrző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely Rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál, nem vagyok ott, nem haltam meg: Csak az hal meg, akit elfelednek. "
 
  A feledés homályába merülő, vissza-vissza tekintő arcok, képfoszlányok jelentik azt, hogy éltünk.
Persze itt az "éltünk" szót, a maga sablonos értelmében kell nézni, hisz nem jelent többet annál,
hogy adófizető polgárok, és hús-vér emberek voltunk. Mindössze ennyi.
Azt hiszem jogos a kérdés: Elég ennyi?
Attól függ kinek. Gondolkodsz? Akkor rájöttél, ez közel sem elég.
A másik alternatíva azt mondja: sodródsz a társadalom folyamán, nem állsz meg filozofálni,
ami azzal jár, hogy nem fedezed fel azt, ami benned van, és ami még fontosabb, azt,
hogy tudsz adni.
Minden ember azért van itt, hogy adjon.
18 harcias életévem alatt, milliószor kérdeztem meg magamtól, hogy vagyok-e valaki?
Azt hiszem, nem. Nem adtam eleget abból, ami ott van belül.
Úgy gondolom, nem is akarnék választ kapni egyelőre, hisz félek.
De ezeken felül is a legjobb kérdés a következő: Mikor, és honnan tudom meg, hogy voltam-e valaki?
Később...

 " Voltam valaki? Mondd! Választ követelek!
   TV-ben, újságban, hírekben szerepelek
   Ismer hát mindenki, emlékem örök,
   Elmém mégis kétségektől dübörög..

   Jelent-e valamit, amit hátrahagytam?
   Halálom után, anyám zokog-e rajtam?
   Talán nem. Miért? Rossz ember voltam?
   Vajon a rendőr felismert-e engem holtan?
 
   Senki vagyok? Örök kétely marad?
   Fülemben cseng még az utolsó szavad:
   Adj! Kértél hűségesen, s nem tettem,
   Nem akartam, nem pedig felejtettem.

   Az életem letelt, egy perc alatt,
   Rájöttem nem több, mint egy pillanat.
   Bánom már, nem figyeltem rád,
   Nem hallottam szavad, nem láttam szád.

   Lelkem azóta, csillagként ragyog?
   Mondd, én is odafennt vagyok?
   Emlékképem örök, mint a sok-sok csillag?
   Vagy eltűnök mint ők, ha reggel virrad?

   Szavad remeg, mint árva gondolat,
   Elengedtél. Elengedted egyetlen gondodat.
   Zuhanok, vége, visz az áramlás,
   Eltűntem én is, mint mindenki más.

   Az esélyt eljátszottam, már bánom!
   Felesleges életemet nézve, magamat szánom.
   Könnyektől áztatva remeg a szám,
   Könyörgök világ: Emlékezz rám! "
 
                                

  Akkor tudjuk meg, mikor utólag visszatekintve látjuk,
az élet remeg a fájdalomtól, vagy hiánytól ami utáunk maradt.
Akkor, amikor emlékünk nem tud elszakadni gazdájától, és kísért.
Amikor ezer ember suttogja a falak között: "Adj még, még nem elég!"
Akkor tudjuk: Éltünk. Adtunk. Repültünk.
Alkoss. És a stáblista után, tekints vissza a vállad fölött, és lásd,
hogy az emberek emlékeznek. 10, 100, 1000 év múlva is.
Rád, és arra hogy éltél. Rajtad múlik.

                                                                                      Streck Dániel

Száraz, rideg, szürke, gonosz, és fáj,
Kietlen, idegen, mint sivár egy táj.
Nincs ismerős út, sem segítő szó,
Üldöz a gonosz, s üldözött a jó.

Örök csata, végtelen harc,
Két résztvevő, két ismerős arc.
Hisz ismerjük őket, a jó, s a rossz,
Gyűlik a kétely, melyeket el kell, hogy ossz.

S csak mint néző, pillantod őket,
Nem is ismered, a jelenlevőket.
Befolyásod, erőd, hatalmad nincsen,
Érzed, el kéne rohannod innen.

De hova, hisz mindenhol vannak,
Üldöznek, elkapnak, végül betakarnak.
Olyanná válsz te, olyanná mint ők,
Tolvajok, gyilkosok, és hűtlen szeretők.

Sehol sincs nyugalom, feladni készülsz,
Újabb gonosztól, bajtól, már meg sem rémülsz.
Feladtad. Túl vagy már rajta,
Elvette az, aki korábban adta.

Ezt adná Ő? Örök rosszat, és bajt?
Sosem a csendet, és mindig a zajt?
Nem. Ezt teremtetted te, csak te..
Hisz odafent fehér, idelent fekete...

                                                                    Streck Dániel

Életem értelme, egyetlen egy virág,
Mely lassan, kecsesen, de kinyílik végre.
S szebb lesz tőle majd az egész világ,
S, nem fog hasonlítani semmi idilli képre.

Szebb lesz az összes, megfestett vászonnál,
Egy sem érhet majd, az ő közelébe,
S minden szeretetre perc alatt rászolgál,
Mely beköltözik majd kicsi, törékeny lelkébe.

A virág is haldoklik, szirmai elmúlnak,
Nem lesz fényes, rájött, élete börtön,
De a tüskéi talán, még jobban is szúrnak,
Egyedül van, a poros és kietlen földön.

Majdnem meghalt, hajszál menti ettől,
Arra jön egy ember, aki maga a világ,
S ő meggyógyul az igaz, tiszta szeretettől.
Én vagyok az ember, ő pedig a virág.

                                                                         Streck Dániel

Streck Dániel vagyok, és ez itt az Ízisz költészet. Egy ifjú költő vagyok, aki azért ragadott tollat, hogy megpróbálja a kortárs költészetet erősíteni. A blogon verseket olvashattok majd tőlem. Kellemes olvasást kívánok!

Figyelem!

Az oldalon található bejegyzéseket a törvény védi.

Azoknak, a szerző engedélye nélkül való felhasználása, szerkesztése, vagy átnevezése jogi következményekkel járhat.

                                                       Streck Dániel - Ízisz költészet