Fekszel a gyűrött párnán,
Arcodat a hajnal símogatja.
Szinte repülsz, a napnak szárnyán,
Hajadat a friss, üde szellő ringatja.

Dús pillád, álmodtól meg-meg rebben,
Érzéki vállad, kihívóan csalogat.
Leírni nem is tudnálak szebben,
Nem kívánnék, szebb: utolsó napokat.

Kerekded arcod, s kerek fogaid,
Érzéki ajkod, csókolásra buzdít.
Ordít a világ, hallom zajait,
Csend legyen! A királylány szundít.

Nem akarom én felkölteni,
Nézem inkább, magát a békét.
Leültem mellé hát ezt költeni,
De nem bírom kivárni a csodának végét.

Eldobom a papírt, ölelném kegyét,
Csak ölelem, megállapodok ennyibe,
Ekkor hirtelen nem érzem, forró testét..
A csodám elillant, a nagy büdös semmibe!

                                                                   Streck Dániel

Kinézek az ablakon: fájdalmas a magány.
Álmodik az utca, s csak én vagyok ébren.
A kihalt környék, elnyúlik csak magán,
S nem vív most az élet: talpig vértben.

Mily nyugodt, mennyire andalítóan az.
Kint alakok cikáznak, s árnyak remegnek.
Az egyik buta, de a másik az ravasz!
Ez is az éj? Nem hiszek a szememnek!

Gyönyörű a világ bentről, de kimenni nem merek,
Hisz kint van a setét, de főleg az emberek!
Tőlük félek, tőlük csak igazán,
Hisz eleshetek bármelyiknek, akár egyetlenegy szaván.

Ki kell mennem, így gyávának nevez.
Nekivágok hát, felemelt fejjel..
NEM! Túl gyáva vagyok én ehhez!
Megvárom inkább, míg beköszönt a "reggel".

                                                                     Streck Dániel