" Ne állj zokogva síromnál, nem vagyok ott.
De ott vagyok az ezer szélben, mi fúj, én vagyok a gyémántcsillogás a havon,
én vagyok a napfény az érett gabonán, én vagyok a szelíd őszi eső.
Amikor felébreszt a halk kopogás, ott vagyok minden hangban Veled, a csendben kőrző madár szavában,
de én vagyok a csillag is, mely Rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál, nem vagyok ott, nem haltam meg: Csak az hal meg, akit elfelednek. "
 
  A feledés homályába merülő, vissza-vissza tekintő arcok, képfoszlányok jelentik azt, hogy éltünk.
Persze itt az "éltünk" szót, a maga sablonos értelmében kell nézni, hisz nem jelent többet annál,
hogy adófizető polgárok, és hús-vér emberek voltunk. Mindössze ennyi.
Azt hiszem jogos a kérdés: Elég ennyi?
Attól függ kinek. Gondolkodsz? Akkor rájöttél, ez közel sem elég.
A másik alternatíva azt mondja: sodródsz a társadalom folyamán, nem állsz meg filozofálni,
ami azzal jár, hogy nem fedezed fel azt, ami benned van, és ami még fontosabb, azt,
hogy tudsz adni.
Minden ember azért van itt, hogy adjon.
18 harcias életévem alatt, milliószor kérdeztem meg magamtól, hogy vagyok-e valaki?
Azt hiszem, nem. Nem adtam eleget abból, ami ott van belül.
Úgy gondolom, nem is akarnék választ kapni egyelőre, hisz félek.
De ezeken felül is a legjobb kérdés a következő: Mikor, és honnan tudom meg, hogy voltam-e valaki?
Később...

 " Voltam valaki? Mondd! Választ követelek!
   TV-ben, újságban, hírekben szerepelek
   Ismer hát mindenki, emlékem örök,
   Elmém mégis kétségektől dübörög..

   Jelent-e valamit, amit hátrahagytam?
   Halálom után, anyám zokog-e rajtam?
   Talán nem. Miért? Rossz ember voltam?
   Vajon a rendőr felismert-e engem holtan?
 
   Senki vagyok? Örök kétely marad?
   Fülemben cseng még az utolsó szavad:
   Adj! Kértél hűségesen, s nem tettem,
   Nem akartam, nem pedig felejtettem.

   Az életem letelt, egy perc alatt,
   Rájöttem nem több, mint egy pillanat.
   Bánom már, nem figyeltem rád,
   Nem hallottam szavad, nem láttam szád.

   Lelkem azóta, csillagként ragyog?
   Mondd, én is odafennt vagyok?
   Emlékképem örök, mint a sok-sok csillag?
   Vagy eltűnök mint ők, ha reggel virrad?

   Szavad remeg, mint árva gondolat,
   Elengedtél. Elengedted egyetlen gondodat.
   Zuhanok, vége, visz az áramlás,
   Eltűntem én is, mint mindenki más.

   Az esélyt eljátszottam, már bánom!
   Felesleges életemet nézve, magamat szánom.
   Könnyektől áztatva remeg a szám,
   Könyörgök világ: Emlékezz rám! "
 
                                

  Akkor tudjuk meg, mikor utólag visszatekintve látjuk,
az élet remeg a fájdalomtól, vagy hiánytól ami utáunk maradt.
Akkor, amikor emlékünk nem tud elszakadni gazdájától, és kísért.
Amikor ezer ember suttogja a falak között: "Adj még, még nem elég!"
Akkor tudjuk: Éltünk. Adtunk. Repültünk.
Alkoss. És a stáblista után, tekints vissza a vállad fölött, és lásd,
hogy az emberek emlékeznek. 10, 100, 1000 év múlva is.
Rád, és arra hogy éltél. Rajtad múlik.

                                                                                      Streck Dániel