Mesés vagy, és bátor.
Egyetlen szívdobbanás.
A testbe bújt mámor,
Vagy lángra lobbanás.

Én ma is éhes vagyok,
Illatodnak zamatára.
És bőszen szomjazok
Hajnalodnak harmatára.

Forró nyomot hagytál,
Akárhányszor érintesz.
Egy pillanatig adtál,
Majd némasággal hintesz.

Türkizes szembogarad
Melyben létezik öröm,
Úgy vonz még sokakat
Mind más nyelven köszön.

Csak is én szólítalak
Szép anyanyelveden.
Mikor Nőnek hívtalak,
Úgy pihentél mellemen.

Majd fent a mennyben,
A sebeimet fércelem.
Így halt meg bennem,
A szikrázó érzelem.

Nem kell, hogy versem
Téged majd meghasson.
De én most lefekszem,
Mert ideje meghalnom...

Nélküled meghalnom...

Streck Dániel

Szívem mint egy fonográf,
Jegyzi meg minden szavad.
S ha az egyik velőt ráz,
A másikban csak hit marad.

Anyanyelved a testbeszéd,
Érintésed a titkolódzás.
Lelkem mint az éj: setét,
Ha tett nélküli a vágyódás.

Győzködöm magam oly sokat,
Hogy az illúzió az hamis.
Végre üssön el egy vonat,
Mert úgy élhetek csakis.

Aranykarcolat a lelkemen,
Szélpáncél a szívemen.
Szakadt gönc a mellemen,
Láss végre felszínesen.

Ennyi vagyok! Nem több!
Nem költő, nem próféta!
A tengerben egy csöpp,
És vadonban a préda...

Én is vérzek, s meghalok.
Ha a Nap lemegy mögéd.
Tested árnyán megfagyok,
Mögötted feketébb a sötét.

Streck Dániel