Habüst

Ahogy fölébb száll a füst,
Kirajzolódnak ócska bábok.
Mint egy krómozott habüst,
Meghajlítja  amit látok.

Véres sebből köldökzsinór,
És halálból lesz születés.
Büszke, erőteljes futásból,
Végső, haldokló ügetés.

Egy holttesten pillangók,
Felsír a halott csecsemő.
Eldobott, használt mankók,
És bólogató jegenyefenyő.

A vágytól égő szerelmesek
Meghalnak egymás karjaiba.
És utána az érzés ellebeg,
A felejtésnek ódon zugaiba.

Én sem vagyok teljes egész.
Kihalt belőlem már minden.
Mint a szerelmekre éhezés,
Vagy épp az útmutató Isten.

Már nincs igaz, vagy hamis.
A habüstnek lakója lettem,
Kicsit ilyen is, olyan is.
Ezért látsz görbének engem.

Streck Dániel