Vonatút

Már az indulás is szörnyen nehéz,
Már az első perctől, mindenki lenéz.
Pedig még áll, az átkozott vonat,
De már is igaz könnyeket folyat.

Elindulunk, haladva most előre,
Úgy kap a természet, végtelen erőre.
Rózsaszín lepkék, ezre járja táncát,
Bukdácsoló életek öltenek fel álcát.

Kezdetben bársonytiszta s könnyed,
Kezdetben tisztelik, gyermeki csönded.
De haladva előre, pillangók vesznek,
S helyettük sajnos, nagyvadak lesznek.

Rózsaszínből vált, valami fakóbb színbe,
Kétely és bűn hatol a gyermeki szívbe.
Újabb állomás, alkonyodik az élet,
Bűnös kosz formálta a kialakult képet.

Szétnézek a vonaton, egyedül vagyok,
Leszálltak már, a tudatlan rabok.
Ezerféle báb, sakkfigura minden,
De tudata sajnos egyiknek sincsen.

Bemocskol a vonat, bemocskol az élet,
Elrabolja az esélyt, az érdemelt létet.
Bántóan fagyos, gonosz és nyers,
De tudom, engem tisztít majd a vers.

Nem vagyok rab, leszállni nem fogok,
Méltatlan bocsánatot, soha nem lopok.
Végigmegyek az úton, megvettem a jegyet,
S tudom Ellenőr, hogy a végén elveszed.

És odaadom bátran, a szemedbe nézve,
Ebből a versből majd, pár szót idézve.

                                                                    Streck Dániel