Békésen ölelő árnyékban ülve,
Szalmaszállal számban, hosszan elterülve.
Kitekintek hűvös nyughelyemből,
Tekintetemet csoda fogadja, onnan szemből.
Kezemmel rajzolok, a tiszta fű testére,
És visszaemlékszem arra, a szikrázó estére.
A közeledő test, az estének csodája,
És ő lenne a mámornak, érzéki szobája.
Nézem ahogy jön, ahogy közeledik felém,
Minden egyes lépéssel, öregszik a mesém.
És ha már itt lesz, nem mesélem többet,
Mert ketten fogjuk használni, a védelmező tölgyet.
Szellőlágy lépései, és szikrázó szemei,
Vállra zuhanó haja, és érzéki kezei.
Mosolyának egésze, és testének ritmusa,
A szerelmem reménytelen, vidám labirintusa.
Mikor ideér hozzám, elterül mellettem,
És tudom mit kellene, meg még nem tettem.
Árnyékos fa alatt, a tiszta fűben heverve,
Eltűnik a világnak, összes ezer keserve.
Rámnevet a fű, és hozzám ordít a tölgy,
Minket figyel most, a végtelenhossz völgy.
Nem is a völgy, hanem a világ néz minket,
Ekkor ujjammal lopok, nyakadról egy tincset.
Felrobban a világ, mikor ajkad ér számhoz,
Mert tudják, nem voltál még ilyen jó máshoz.
Utolsó bejegyzések