Fekszel a gyűrött párnán,
Arcodat a hajnal símogatja.
Szinte repülsz, a napnak szárnyán,
Hajadat a friss, üde szellő ringatja.
Dús pillád, álmodtól meg-meg rebben,
Érzéki vállad, kihívóan csalogat.
Leírni nem is tudnálak szebben,
Nem kívánnék, szebb: utolsó napokat.
Kerekded arcod, s kerek fogaid,
Érzéki ajkod, csókolásra buzdít.
Ordít a világ, hallom zajait,
Csend legyen! A királylány szundít.
Nem akarom én felkölteni,
Nézem inkább, magát a békét.
Leültem mellé hát ezt költeni,
De nem bírom kivárni a csodának végét.
Eldobom a papírt, ölelném kegyét,
Csak ölelem, megállapodok ennyibe,
Ekkor hirtelen nem érzem, forró testét..
A csodám elillant, a nagy büdös semmibe!
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések