Kinézek az ablakon: fájdalmas a magány.
Álmodik az utca, s csak én vagyok ébren.
A kihalt környék, elnyúlik csak magán,
S nem vív most az élet: talpig vértben.
Mily nyugodt, mennyire andalítóan az.
Kint alakok cikáznak, s árnyak remegnek.
Az egyik buta, de a másik az ravasz!
Ez is az éj? Nem hiszek a szememnek!
Gyönyörű a világ bentről, de kimenni nem merek,
Hisz kint van a setét, de főleg az emberek!
Tőlük félek, tőlük csak igazán,
Hisz eleshetek bármelyiknek, akár egyetlenegy szaván.
Ki kell mennem, így gyávának nevez.
Nekivágok hát, felemelt fejjel..
NEM! Túl gyáva vagyok én ehhez!
Megvárom inkább, míg beköszönt a "reggel".
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések