Ahogyan pupillád fénnyel játszott
Én úgy csodálkoztam mindenedre.
Egy fénykör szemedben látszott,
Hasonlítottál az Istenekre.
Fekete zuhatag volt a bús hajad,
És én éreztem ahogyan hirtelen
Aranyba öltöztet minden szavad,
Mely mindegyike néma s hírtelen.
Te csak feküsztél ott a valódban,
Én meg reád aggattam dolgokat.
Olyat miben még nem csalódtam,
Nevetést, s választ mi bólogat.
Majd így változtál szépen lassan
És lettél kesze kusza szinopszis,
Tábortűz a jeges fagyban,
Meg végtelen fekete Galaxis.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések