Arany-sugárként töri át
A fény a sötétség falát.
A lombkorona a barikád,
Beléje zárja saját magát.

Skarlát-sálat ráncigál,
Az avar cifra nyakára.
S ahogy a bíbor sántikál,
Úgy tágul az erdő határa.

Arany-érmeként csillan,
Egy-egy levél a földön.
S földje élethossziglan
Marad számára a börtön.

Ő már nem nő ki többet
Sem ágból, sem szívből.
Törtet, hogy uraljon 1
tölgyet,
Hisz különvált már tíztől.

Fatörzs árnya rejti el
Maga mögé az őszi avart.
Belsejéből mókus figyel,
Télire mély odút kapart.

Bölcs bagolyhad röppen,
Égi házából vadászatra.
S ezért portyája közben,
Sok kis áldozat zuhan
mély bánatba...

Csendesül már a rengeteg,
Erősödik a folyó hangja.
Patadobogások csengenek,
A partot őzcsorda lakja.

Kortyolgatják az életet.
Bőszen, hisz ki tudhatja,
Meddig ihatnak még édeset
Mi a létet a szívbe,
eljuttatja.

Óriási levélsereg szitálja
A fényt a talaj testére.
S ezt egész addig csinálja,
Míg a talajból nem lesz a
testvére.

Ha már fényben úszik a föld,
Akkor feléled, és lüktet.
Alatta csiga, felette madár
költ,
Az erdő engem.. Gyönyörben
fürdet.

De sajnos..

Ódon fakerítés vágja szét
A pagony aranysárga testét.
Ez szórja őt majd szanaszét,
S ez okozza szabadságának
vesztét.

Ide nem kellett volna jutni
Embernek, és a szerszámnak.
Az erdőt összefogó gurtni
Üzen hadat a modern mának.

S ez nem más, mint az öreg
Szeretett romantika.
Rohanó víztömeg s aranykövek,
Nem pedig a technika.

Maradjon csak meg az erdő,
Mint titkok örzője, védője.
Ne legyen ő is emberi fertő
Emberi kézben, ember vésője.

Ne váljék ő is alapanyaggá,
Maradjon meg örökké csodának.
Váljon verssé, és szavakká,
Éljen azért, hogy csodáljak.

Romantika. Szerelem. Titkok.
Hely, melyben vágyat olthatok.
Mosolyra, sőt egy csókra indok,
Erdő.. Én most beléd olvadok!

Őzed, baglyod, csigád leszek!
Porladó avarod is ha muszáj!
Leszek ág, ki taposva recseg,
Még akkor is.. Ha fáj...

Streck Dániel