A hulló eső zúdítja
Káprázatát az életnek.
És villámhad csúfítja
Nyugalmát az érzetnek.
Végül a bűzös csatorna
Nyeli el a mindenséget.
Odalent a hazugság tornya
Őrzi a te minden emléked.
A feltörő káosz súlyától
Roskad magába a világ.
És a szennyes láztól,
Bomlanak elő agg hibák.
Lépések és szavak csokra
Mik bebörtönözve élnek.
S úgy emlékszem azokra,
Mint velejárói a létnek.
Nincs lény a földtekén
Ki hiba nélkül szelné
Idejét élete hűs jegén,
S azt nem szégyellné.
Nem baklövés ama tett
Mit nem tettél meg soha.
Hisz egy élethű makett
Gazdája is lehet mostoha.
Álmodjuk ébrenlétünket
Noha vakon is látjuk,
Magunk festjük képünket
Mivel létkapunkat kitárjuk.
Egy eldugott jelentés
Egy elvont vers-sorban,
Elmúlás, vagy teremtés,
Isteni szépség a torzban.
Titokban.
Végül a földből előtörő
Világzöld növény-lény,
Gyenge, de mégis kőtörő
Végre zöld, s nem fémfény.
A természet tisztítja
Mocskát a csatornának,
S az eső majd beindítja,
Mosolyát ezer orcának.
Napfény, Holdsugár, Eső.
Hegy, Völgy, s ezernyi Rét.
Az életünkre lustán ráeső
Harmonikus selyempléd.
Éljünk hát egészet már
Ebben a haldokló világban.
S ha majd felettünk is eljár,
Tapasztalatot lelünk a hibákban.
Addig is nézz szét,
És engedd arcodat mosolyogni.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések