hullik az életem
lángoló darabokra,
ezért most éhesen
vágyom ölelő karokra.
ringatva óvj engem
s ragassz is össze.
had éljek újra egyben,
kérdem: jössz-e?!
és segíted e lényem?
vagy távolból nézel?
hogy rángat a szégyen.
az élet mi bérel.
a napjaim zuhannak
és egymásba folynak
fenyegető fák suhannak
s egymásba forrnak.
nem fogynak..
lefeküdni térek haza
magányos odúmba
már-már villan a kasza,
s belemar az aranyba.
egymásba szövi az
álmot és életet.
elém tárja a pimasz
gyötrelmes éveket.
altatót mesél most
zihálja türelmetlen
szakadjon ezernyi rost
mi jó s mi rendetlen.
engedek az erőnek
csukom a szememet.
érzem az esőnek
szagát.
mi suttogja nevemet.
bátorít és lüktet
nyiss szemet ember.
figyelmében fürdet
utoljára, s egyszer.
hullik az életem
szilánkok rajzolják
mi kell én nekem?!
tündöklő rabszolgák?
csak boldogság kell
s magányból egy kevés
rét mi nékem zöldell
ez minden mi mesés.
s elég, sőt sok is
érdemem nem érdemli
nem, nem, dehogyis!
muszáj szeretni.
s boldogság madarának
szárnyára telepedve,
anyának és atyának
tetszően cselekedve.
felnőtté válok lassan
aranyló fényben úszva
fény mi óvó balzsam
azt magamra húzva.
írok. s gondolkodom.
kinek és miért írjak?
írok. s gondolkodom.
nevessek? vagy sírjak?
egyik sem, csak írok.
bohócként teszem.
hisz nincsenek kínok
mik ártanának nekem.
Mert írok...
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések