Itthon ülök, és vidít a végtelen zene,
Muzsika, melynek nincs vége, sem eleje.
Hallgatom ahogy buzdít: írd le hát,
Súgja hogy írjam, gondolatom szavát.

Elején még kacérkodok, sőt ellenkezem,
De azért tudom, túl erős az ellenfelem.
Hisz ő is tudja, ezért úgy gondolja ráér,
Megölel, végtelen kezével könnyedén átér.

S búg, zeng, játszik, nevet, suttog s kiabál,
Verstémának kínjában, ő már mindent kitalál.
Aztán az ihlet hiányától, erőltetetten nézünk,
A másik szemében témát kutatunk s fürkészünk.

A kőkemény hangulatot, egy oktávval széttörve,
Egymásra borulunk, nevetünk kicsit elgyötörve.
Kacagó szemmel mondom: Tényleg, ez mókás,
De még mindig nincs egy sor sem te félnótás.

De örökhű társam ezzel nem is foglakozik,
"Kész lesz, kész lesz." Ismét fogadkozik.
Megnyugodva folytatom az őszinte nevetést,
De nem tudom erőltetni, a bosszantó feledést!

Látja rajtam, hogy már bánt a semmittevés,
És amit ezekután ő ad, az költőien mesés.
A legszebb szimfónia adja ihletet a kezembe,
Ő varázsolja a legszebb rímeket a fejembe.

Köszönöm dallam, hogy alkotni segítesz,
És engem a lírai felhők fölé repítesz.
Hol megtalálom Mamát, és anyámnak tyúkját,
Látom Arany lantját, és Adynak kocsiútját.

Nem is én alkotom a rímeket s vesszőket,
Te alkotod Zene, te alkotod meg őket!

                                                                           Streck Dániel