Hideg téli napon fázok.
Ropog a hó lábam alatt.
Előttem szorgos szánok,
Árulkodó nyoma maradt.

Jégcsap izzad fölöttem,
Egy elfáradó eresz tövén.
Leesik, meghal törötten,
S megpihen a szűzhó ölén.

Fekete fenyők nyújtóznak
A fehérből- a fehérbe.
Tűlevél meséli a hónak,
Hogy tulaja égbe ért-e.

Füst száll az égbe föl
Távolabb, a domb alatt.
Nyúl szalad a ház elöl,
Jól lakott, már dagadt.

Négy részre osztott,
Jégvirágos ablak mögött
Szelíden mosoly mozgott,
Friss tulipánok fölött.

Leveszem a kesztyűmet,
És belépek a házamba.
Bár furcsának tűnhet,
De a kézzel fogható 
vágyamba.

És akkor már nem csak
Ablakon keresztül látom.
Egy szavacskát "elrak",
És kezeivel átfon.

- Aggódtam érted Daniel!
Zihálja aggódva fülembe.
- Nem megyek én bárkivel,
Fehérből a fehérbe!

Streck Dániel

Nem az szomorít,
Hogy mérgeznek a napok.
Nem az szomorít.
Csak fáradt vagyok.

Nem az rontja kedvem,
Hogy csak sarat kapok.
Nem az rontja kedvem,
Csak fáradt vagyok.

Nem az gyilkol meg,
Hogy árnyékaim nagyok.
Nem az gyilkol meg.
Csak fáradt vagyok.

De épp az bíztat engem,
Hogy szemem még ragyog.
Épp ez bíztat engem,
Csak fáradt vagyok...

Streck Dániel