Két perc múlva éjfél.
Hogy vánszorog az est.
Néha lassabb egy évnél,
Ez a porladó test.
Üres bögre álmosodik,
Benne már alszik a tej.
A csend még álmodozik,
Hátha lesz még zörej.
Mesélő fénykép lebben
Szemem elé a magasból.
Majd elázik a tejben,
Utána kapok magamtól.
Zongoraszót hallgatok,
És várom, hogy jöjjön.
Nélküle holt vagyok,
Elő kell, hogy törjön.
Petróleum-tűz fényét,
A porcelán másolja.
Elnyeli tüze jórészét,
Majd az időt vádolja.
- Kopott vagyok énmár,
Ilyen dolgok tükrének!
Nem lesz fényem oltár,
Mindenféle szépségnek!
A falon gitár szenved,
Amnéziában már rég.
- Nincs ki engem penget,
Ezért vagyok árnyék!
Milyen harapós minden,
Emígy az éjfél felé.
S önimádóként hittem,
Hogy létem fényrelé.
Nem harapós itt semmi,
Én vagyok hálátlan.
Nappal a tej képtelen
pihenni,
S gitár zenél hálásan.
Az agg porcelán fényes.
A tükre örök és finom.
Nappal a keserű: édes,
S nem létezik éjiszony.
Nem esik le egy kép,
A fekete fellegekből.
És ha igen, tovalép,
Nem csikar könnyet
a szemekből.
Főleg nem olyan kép,
Amin Te vagy.
Vén hiány.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések