A tengernyi távolból
Várlak az ajtómhoz.
Hogy hátha a tollból,
Születsz a szavakhoz.
Galaxis messzi pontja
Ott lehetsz ilyenkor.
Nevedet is más hordja
Mi tiéd volt egykor.
S ha már átesnék abba,
Hogy nem is létezel,
Belenézvén a Napba,
Az Téged énekel.
De távol vagy..
Még..
Szürkére kopott fehér,
Éjjelbe fúlt nappal.
Csalóka hamis tenyér
Érzékeimen nyargal.
Mit művel hát velem
Akaratom önző ereje?
Tágul, szűkül a lebeny.
Te vagy életem veleje.
Nélküled lusta szívem
Dobbani sem szeretne.
Üthetnék mellem tízen,
Ő csak csendben nevetne.
Agyam alszik. Ő sem gondol,
Sztrájkba kezdett érted.
S ha már az orvos boncol,
A halál oka: A távolléted.
Mert távol vagy..
Még..
De még élek. Még bíztat
Hogy tudom, szeretsz.
Így szívem éveket bírhat.
Mert az enyém lehetsz.
S ha már látom lényedet
Meg annak érzéki báját,
Szívem pumpálja az életet,
S játssza a szerelmes hálát.
Tüdőm türelmetlen zihál,
Nem telik be illatoddal.
S agyam siketen cibál,
"Írj újra a tollal!"
Írok. S megszületsz a lapon,
Képzelet fonala sző mellém.
Szemem lát már, akár vakon.
Bárcsak érinteni is merném.
Nem csak látlak, érezlek.
Érzem illatod, s közeled.
Karjaim már reád éheznek,
Szemeddel már testem öleled.
Engedd meg, vagy kérj meg!
Lépj felém, hívj a szemeddel.
Hogy a boldogságba visszatérjek,
S ragassz is oda cementtel!
Már itt vagy. S beléd olvadok.
Egyik a másikat magába ötvözi.
Végre lényeddel szomjat olthatok!
Víz ami a lelkemet öntözi.
Mert már itt vagy..
Végre..
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések