Hosszú idők óta újra itt vagyok.
És ismét csak bámulom a papírt.
Tollam után sok-sok hibát hagyok,
De nem találom az eltűnt radírt.
Az életem egy vers, egyetlen líra,
Melyet csak én írok, senki más.
A vers a fa, s a betű a csíra,
S én csak körmölök mint egy igás.
De ha leírok egy szót, valamit,
Javítani nem lehet már többet.
S ha beleírok a versembe valakit,
A tollam akár darabokra is törhet.
Mert egy életet írni egy másikba
Felelőtlen és önző döntés egyben.
A szót látva késő esni pánikba,
Hisz leírtam, már meg is tettem.
Leírtalak. Ne haragudj meg érte.
Isten vezeti görcsös kezemet.
Nem is vezette, egyenesen kérte,
Magamtól nem tudnám leírni ezeket.
Veszélyes magamnak írni az életem,
De bátor vagyok, sőt vakmerő.
S én beleírtam neved: szép ékesen.
Mert erősebb lelkemnél a vonzerő.
Hisz nem életemet írom már régen,
Mert Te vagy az, amit annak hittem.
Te vagy a fény a gyászos éjben,
Te vagy az Ördög, és te vagy Isten.
Téged írlak! Látom már tisztán!
Te vagy az életem váza, s remekje,
És ha már fogytán lesz a tintám,
Megengedem, hogy árnyad lapomat belengje.
Édes árnyad hidegje.
Ismét hamis amit leírtam előbb,
Hisz nem fogyhat tintám míg élsz.
S mit veled írnak egyre érthetőbb,
Érthető, mit te bonyolultnak vélsz.
Mert nekem írod. Mert én olvasom,
Mert én látom, én vagyok kinek vagy.
Téged olvaslak, százezer oldalon,
Én akarok lenni ki az utókornak meghagy.
Légy hát tintám, papírom, versem is egyben,
Mert neked szól az életem.
Amit Te alkotsz!
Minden részét.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések