Vízfodros éjszakába mereng a Hold.
Nem zizeg, pihen némán.
Egy moly a vízen feszültséget old,
S ott is marad léhán.
Zöld ragadozó vadássza a lustát,
Rája pedig szárnyas les.
Várja, mikor kapja meg jussát.
Homályos, éjjeli vadles.
Kóborkutya szalad át a sötéten,
Gazdáját keresi talán,
Ki már rég eltűnt élete ködében.
Bimbódzik a zord magány.
Egy - egy autó szaggatja széjjel,
Az éjjelnek színét.
S a felvillanó piros fényjel,
Tudatja a vonat hírét.
Robogó háború a halk békében.
Álmokat szaggató részeg.
Még sípol a csend a tévében,
De rég alusznak a népek.
(Végleg?)
Idegen szél fütyül az agg lyukon
A háztető kis üregében.
Mint egy kiélezett rút szurony,
Hangzik az alvók fülében.
Mindenki álmodik, csak én nem.
Én révedek csak a sötétbe.
Egyedül én bambulok itt ébren.
Elbújva a titkos nemlétbe.
S nézem ahogy ráhull a világra
Óriások fekete teste.
Ahogy ráomlik mint egy virágra,
Óriásfa, maga az este.
Eltöri a horizontnak vonalát
S elnyeli színeit.
Elfogyasztja a fénynek fonalát,
S annak édes ízeit.
Égetett cukorként csillan szememben.
A titkos álomtenyészet.
Idegen a toll tettrekész kezemben.
Úgy ölelném az egészet.
De túl óriás, és határtalan.
Talán végtelen.
Próbálkozásom is hatástalan,
Szemem nézni: Képtelen.
Lecsúkodik, és az ölel.
Kezem helyett...
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések