figyelem az időt,
hogy szalad.
koptatja a cipőt,
de nem halad.
mert csak úgy tesz,
mint ki rohan.
halálos érzéki szesz,
gondolat fogan.
meddig bírja cípőm?
sebes rohanást.
s felriadok midőn,
látom a kaszást.
elrohant az élet,
s én maradtam
egyhelyben. A véget,
megtagadtam.
nem is láttam még,
határokon túl,
tenger és tajték,
mi égbe nyúl.
óriások deres haja,
s koszos lába,
réteknek néma zaja,
fúlni porába.
másznék én hegyet,
s úsznék vizet.
de az idő már temet,
kopott cipőben siet.
már nincs mit tenni,
halott a cipész.
nincs már itt semmi,
mi visszaidéz.
eldobom kopott cipőm,
s holdat gyújtok,
elindulok fel dicsőn.
lépéseket nyújtok.
új cipőmet szövi már,
a hold ezüst fénye.
s egy nagy kaput kitár,
lépni kéne.
belépve oda: néznek.
bután rám,
naiv bohócnak vélnek,
szájuk tátván.
cipőmet furcsálják,
itt nem kell.
tekintetem állják,
most az felel.
levetem cipőm, nincs idő,
nincs tér.
nem kopik semmilyen cipő,
örökké él.
szabadon. korlátok nélkül,
ide jutunk végül.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések