Megvilágosodás

Falakból suttogó, tengermély bánat,
Segít kibontani, a költői szárnyat.
De ezzel repülnöm, az igazán veszélyes,
Mert odafent a levegő, fájóan szeszélyes.

Mennyet súroló, igaz, őszinte énkép,
Zsebemben kopó, szerelmes fénykép.
Egykor egyben élő, virtuóz pillanat,
De engem már csak a napfény símogat.

Felhő alá bukva, a gondolat tengere,
Rajta egy hajó, azon életem embere.
Intek neki, de már észre nem vesz,
S őszintén, a szellő sem kedvez.

Forduljak utána? Vagy szálljak tova?
Repüljek arra, hol szívemnek otthona?
Csillámmá oszlik, a felhő ott szemben,
Szárnyamat világítva, emel fel engem.

Innen a magasból, többet is látok,
Megannyi szolga, s ezernyi bábok.
Mind azt hiszi jó, mert nem látta még,
Hogy a hajó süllyed, s az lesz a vég.

De nekem sikerült, és már felfelé tartok,
A hajómat lehagyva, a boldogságba hajtok.

                                                                   Streck Dániel