Sétálok, s keresem a békét.
Magányos követ söprök el.
Felbontja a víznek kékjét,
S arra szárnycsapás felel.
Egy fodor hozza hírül ide,
Hogy lakója is van annak.
S a repülésbe vetett hite
Üzen hadat a makacs papnak.
Távolról angyalra tippelek,
De fogadni nem mernék arra.
Inkább csak feléje lesek,
Így várok a fehér madárra.
Nem merek már benne hinni,
Hisz láttam én már mindent.
Ördögöt,
Feje felett glóriát vinni,
Így játszva el Istent.
Szétrebbenti szárnyaival,
Az ártatlan egek felhejét.
S betemeti azok árnyaival
Szívem eldugott belsejét.
Meghal minden. A fodor is,
Meghal a fény s vele a Nap.
Már épp nőne gyilkos tövis,
Mikor aláhull egy tolldarab.
Azt betemeti az éledő fodor,
S ezer gyémánt-toll virágzik.
Tollarany csokor, ezüstbokor
S egy szebb holnap világlik.
S mikor már nem takarja el
Napomat az angyali Hattyú,
Gyanúmat bocsájtva tovakel,
Még csak annyit sem mond:
Fattyú!
Pedig pokollal gyanusított,
Megkérdőjelezett Angyal ő.
Egy magam ellen uszított,
Negatív szereplő.
De tanultam hibámból már,
S rájöttem arra is,
Hogy hópehelyből lesz sár,
S magból csodafa, csoda
praxis.
Eltakarta Napomat, de csak
Átmenetileg volt sötétség,
S később újra fény ragad,
Csillog fodrától a kékség.
Ne ítélj elsőre kérlek.
Sem Istent, sem Ördögöt!
Ne hidj elsőre az észnek,
Gondold át, mit szíved
dörmögött.
Bocsáss meg Hattyú!
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések