Szunnyadó kéj

Ziháló sötétség olvad
Egybe a romantikával.
Az égre lövi a holdat
Kéjből formált nyilával.

Testeknek selyme érik
Össze a végtelenségben.
Egy alakot öltött létig,
Egy foghatatlan emlékben.

Románc, sőt a szerelem
Öltözteti fel a világot:
S én párom arcába lehelem
Azt a tüzes lángvirágot.

Azt a szót mi összeláncol,
Érzést, ami nem hibádzik.
Mitől Te szépnek látszol,
Mitől léted lénye hiányzik.

Érintésed lüktet hátamon
Ajkad érinti vágyamat.
S rúzsod mint lávanyom
Tüzeli olthatatlan lázamat.

Felrobban már a pillanat
Mikor megtalál a szemed.
S így válik általad,
Testté a bölcselet.

S akkor végre megenyhül
Lágy szorításom ereje.
Érzem, ahogy gyengül,
Az ösztönöknek ősereje.

Enyém vagy, akkor is ha
Nem foglak éppen.
Enyém vagy:
Vérben, és vészben.

Akkor aztán felborulhat
Világok betanult rendje.
Nem érdekel, ha megfullad
Éjszakák ősi csendje.

Ordítson a Nap és az eső,
Keljen fel az alvó éj.
- Nem látod, te semmittevő?
Ordít a túlfűtött, édes kéj!

Pirkad. 
Megkopik az éjjel korma
Nem izgat.
Ő ringat.
Éjjek óta.

Streck Dániel