Őszes hajú óriásként emelkedik,
S védi kőtestével saját szívét,
Szürke, hamuízű szeretteik
Most téglaként élnek ismét.
Bástyái várnak áldozatot,
Rideg bőréből kandikálva,
Magasba nyújtva testét
Majd hullik le a pusztulásba.
Mögötte zord, óriási öreg-bérc,
Gyomrában forrón visítva él az érc.
Koboldok kalapálják keményre,
Majd halott angyalok emelik,
Képmutató istenek kezébe.
Olcsó gúny-patak csordogál
A várárok körébe,
Benne húsevő vén halak,
Marnak egymás börébe.
És a várnak poros sötétében,
Kihűlt ércrácsok árnyékában,
Vízért kiáltó holtjelöltek
Fürödnek a Hold hideg játékában.
Néma király lépteitől zsong a kő
S azt gondolja, mindenek ura ő.
Pedig tudom, nincsen neki mása:
Üres folyosók, és a vasérc kongása.

Streck Dániel

Ezennel bejelentem, hogy múlt hónapban megjelent első, önálló verseskötetem, Ízisz címmel!

Észrevehettétek, hogy az utóbbi időkben ritkábban frissült a blog, s ennek az az oka, hogy rengetek munkával járt a kötet megvalósítása. A közel 100 oldalas, 75 verset és 3 saját idézetet tartalmazó könyv megrendelhető.

Érdeklődni telefonon, a 06 20/336 48 43-as telefonszámon, vagy az iziszkotet@gmail.com e-mail címen lehetséges.

Érintésed ha fogva tart
Szabadulni nem szeretnék.
Zsongva, hangosan felednék,
Hogy milyen volt azelőtt.

Mikor szavad karja ölel,
Nem létezik téli fagy.
Hajad takarómmá tétetik
S nem tudom milyen volt
A romok alatt.

Mikor a szemed megtalál
Akkor kínzóan fáj a múlt,
Veled létezik élet s halál,
Meg múlt dédapám keze
Ki értem nyúlt.

Sosem kérdeztem senkitől
Hogy miért van ami van,
Véreztem, s véreztettem
Meg szerettem hamisan.

De most más, minden más...
Hajad takarja életem,
Öled ringat át
Egy nem érdemelt életen.

Streck Dániel

Ahogy tekinteted megtalál
Elmém tisztítótüze éget.
A lángja lassan felzabál,
Felizzítja háborgó véred.

Mint egy féreg, felfalna,
Mert azt mondja hibáztam.
Hogy szíved édeni alma,
Melyre felejtve vigyáztam.

Elmúlásom torzon tükrében,
Ráncaimban bujkáló emlék.
Hű símogatás egy tüskében
Amely téged szúrt nemrég.

S ha azt mondom megbántam
Akkor meg csalónak nevezel,
Ki olyanért amit nem tett
Egy életöltőn át vezekel.

Bánom. De még mindig égek,
S hiába hív tova az élet,
Szíved lángjában maradok,
Hogy ott tova-tova éljek.

Streck Dániel

Ó drága, madárcsicsergő kedves.
Titokzatossága fájóan keserves.
Mit érez irántam forrón izzó szíve,
Lüktet, mint csillagok hűvös íve
Zűrös sötétségben táncoló, istenek híve.
Ahogyan ajka mosolyra húz
Szívem úgy fordul komolyra.
Ahogy a lélegzetnél a blúz,
Úgy szívverésem is föl-föl mozdul.
Kérlelhetnél Istenem, legyek bátrabb,
Hisz átestem már mindenen.
De ez a nő, több annál,
Erősebb a vasnál, fényesebb a napnál.
S bár lelke kényesebb, úgy minden
szava a pengénél élesebb.
Hogyan felelnék hát meg neki én,
Egyszerű magamban?
Nincs több szavamban, mint ócska rím,
Agyamban megannyi torz kín, mint katonának
az eltaposott bakancsban.
Hát akkor hogyan? Hogyan lehetnék
szemében színarany? Itt állok,
figyelmére szomjasan, s arra gondolok,
létezem-e én magam? Szeme tükrözi-e
arcomat, mikor karátosan süti az alkonyat.
Füle hallja-e a hangomat, vagy elfoszlik,
mint őszülő hajfonat?
Drága hölgyem, tudod-e, hogy létezem?
Csöndben magamra húzom a földem,
S odalenn átalszom életem.
S többé nem kérdezem.

Streck Dániel

Az életem ravatalán
Színt kell vallanom.
Halálom pirkadatán
Ledobom a paplanom.

Nem születtem jónak,
Az anyám tett azzá.
Mert hittem a szónak
S így váltam igazzá.

Erkölcsöm sem volt,
Hát a Kisöreg adott.
Mikor ő lett a Hold,
Bennem jót hagyott.

Néma tölgyként apám,
Vad szelektől védett,
De kettőnknek taván
Az élet eltévedt...

A bátyám puszta léte
Mosolyt csal arcomra
S a néhai "távolléte"
Hasonlít egy alkonyra.

Drága, szép kisöcsém.
Vigyázok rád örökre!
Mint fákon a kömény
Kéreg a rögökre.

S végül az én mátkám,
Ki megtanított arra:
Hogy van egy bátyám,
Öcsém, anyám s apám!

Streck Dániel

Létednek makacs aranysugára,
S annak zafíros ragyogása,
Lélegzetem gyors szaporázza,
Férfi jellemem olcsó dadogása.

Közeledben enyhülést nyerek
A vadvilág ezer szemei elől,
Aggodalmam fájóan recseg,
Majd saját romjaiba ledől.

Bújjak hát most árnyékodba,
Melyet brillszínű tested ad,
Sötét hajad úgy van fonva,
Hogy egy hűs esőnek testet ad.

Az arcomat símogatva nézlek,
Vágylak az életnek ritmusára
Ujjong érted test és lélek,
Te létemnek makacs aranysugára.

Streck Dániel

Az Ízisz költészet a mai napon elérte a 13 000 egyéni látogatót! 

Az immáron lassan 2 éves blogon több, mint 100 vers olvasható, mellette novellák, és idézetek is megtalálhatóak. Hűségeteket köszönöm, várlak vissza titeket a továbbiakban is!

Látom ahogy sétál az úton,
S kezével pitypangot tép.
Kívánja őt lelkem s húsom
Egy bíbórcsókért visszalép.

Ahogyan a nyári szél babája,
S az haját ringatja forrón,
Úgy menetel a végzet arája
A délibábos, meleg korzón.

A kecses alakjáért remegve
Hajol meg a tüzes végtelen,
S szoknyája könnyen lebegve
Nyugtatni engem képtelen.

Mint lávanyom, éget rúzsa
Mert emlékszem, egyszer rég
Engem csókolt ez a múzsa,
Kit ma ismét úgy elnyernék!

Egy fa alatt ülve verselek,
Hogy milyen újra látni őt.
Engem mély kútba vessenek,
Ha nem szeretem ezt a nőt...

Táncol mellén minden csepp
Mint aranyon az igaz karát,
Bőre a lúdbőrtől oly krepp
Hogy hallni azon a szél zaját.

Zizegve izzik a szenvedély
Hogyha láthatom őt megint.
Persze ez csak egy fekély,
Saját lelkiismeretem szerint.

Papírom a szellőbe eresztem
Többet nem hallok felőle,
Engedem, hogy had eredjen,
Hátha majd pitypang nő belőle...

Streck Dániel

Ahogyan pupillád fénnyel játszott
Én úgy csodálkoztam mindenedre.
Egy fénykör szemedben látszott,
Hasonlítottál az Istenekre.

Fekete zuhatag volt a bús hajad,
És én éreztem ahogyan hirtelen
Aranyba öltöztet minden szavad,
Mely mindegyike néma s hírtelen.

Te csak feküsztél ott a valódban,
Én meg reád aggattam dolgokat.
Olyat miben még nem csalódtam,
Nevetést, s választ mi bólogat.

Majd így változtál szépen lassan
És lettél kesze kusza szinopszis,
Tábortűz a jeges fagyban,
Meg végtelen fekete Galaxis.

Streck Dániel

Hamuvá égett el a nappal,
Csak parázsából leskel.
Az idő csak úgy nyargal
Legyen minél előbb reggel.

A vulkános színben tánc,
És romantika jön világra.
Eltűnik az összes ránc,
Tükörkép törik szilánkra.

Csak a képzelet létezik,
Meg elmék vörös játéka.
Szerelmes tánclépteik
Meg a táncolok szándéka.

Ahogyan zizeg a levegő,
S izzik a vörös buzgóság
A lépteink alatt remegő
Tükörszilánkos tűztócsák

Eldobott ráncokat öltenek
És ők viselik helyettünk.
Az égbolt most fölremeg,
És megreped felettünk.

Skarlátul izzó zavartság.
Ennek tűnik minden mondat.
Pedig a valódi szabadság
Amiről most versem oktat.

Nem beszélek én másról,
Mint csodás szikranapról.
Ezer lángoló vágyról,
Egy romantikus pillanatról.

Streck Dániel

Éppen rosszat álmodsz,
Talán megint bántanak.
Rossz nézni ahogyan
Egy angyalnak ártanak.

Álmodat törjem szét?
Felkeltselek belőle?
Vagy hagyjalak még,
Rohanni ő előle?

Ahogyan fáradtan ül
Vonásaidra az éjjel,
Egy látképet szül,
Mit az agyamba ékel.

Fáj, ahogyan álmodsz.
Nem neked, hát nekem!
Minden megmozdulásod,
Egy újabb sebem.

A tudatnak születése
Mi igazán fájdalmas.
Agyamnak menekülése
Bántóan szánalmas.

S még mindig rohansz,
Rohansz, ahogy tudsz.
Úgy fáj a beismerés,
Hogy előlem futsz...

Streck Dániel

Először figyelmem vakult
fénye volt a ragyogásodnak.
Mély kútba száműzve élte,
Mindennapját a valóságoknak.
Majd később neked adtam
minden remény, és vágy
emlékképét. Múltadba
belehaltam, de reménykedtem
pár újabb percért. Fejszegetten
lépkedtem halálos kitérőkön.
Létemben nem hittem,
Így azt vásárra vittem.
Láncaimat saját érveim
verték véres testemre,
Lelkemre pedig az élet,
rányomta mocskos bélyegét,
cserébe láthattam annak
élces lényegét. Én, kinek
a racionalitás szele lakja
lyukas vitorláját,
daliás diadalt álltam a
gyermeki romantikán. Romlott
tintám hazug verset ír,
melynek minden sora, a hit
üdvéért sír. Te édes, mézes
pirula, csak tudnám hogyan...
Hogyan ültettél fényt szívembe,
s annak sötét rejtekibe?
Te átkozott csodaszer, türkiz
színű fénykehely. Végtelen
tavát hajózom a létednek,
melyen értem themüszkirai szüzek
vétkeznek. Te tollasszárnyú
napember, messzi galaxis lakója,
istenek földi, megtestesült valója.
Öledbe bújok, mint megbánt jelen,
Hajadba túrok, most itt vagy velem.

Streck Dániel

Márványosan csillog a Hold.
Tán' mint én, olyan álmos.
Nekem bőséges éjjeli zsold,
Apámnak csak... Tudományos.

Alatta ezüstszínű patakok
Egymásba rohannak részegen.
Én belőlük verset faragok,
Apám csak nevet a tényeken.

Abban aranyhal magára várat,
És én kifogom, és szapora!
Majd kívánhatok tőle hármat,
De apámnak, csak a vacsora.

És ha azt mi megesszük mind
Boldogan állok fel felőle,
Engem élettel, erővel hint,
Apám csak jóllakott belőle...

Ha utána én nyugodni térek,
Agyam a költészetet teremti.
Nekem ott repülhet a lélek,
De apámnak csak...
A reggelt jelenti...

Streck Dániel

Mikor a fájó anyaföldemen
Már véresen terem a búza,
Rájövök, hogy a förtelem,
Saját döntéseink túsza.

Anyaföldem nem bántotta
Sem magát, sem szeretőit.
És nem átkával áldotta
Fájdalommal telt temetőit.

Bár tudom, már késő rég,
Hisz már alkony a reggel,
De nekem kell a dicsőség:
Szívem egy paripát nyergel.

Vörösben égő szent táltos,
Fehér lelkemnek hű rokona.
Zöld mezőkön újra táncos,
Fejemen billegő őskorona.

Szeretlek Magyarország.

Streck Dániel

Ringatózik a csónakom
A hatalmas víztömegen.
Halott minden óhajom,
Só pereg le a szöveten.

Sirályok szállnak fent
De nem érdekel a föld.
Jobb eme halálos csend
Ami az elmémben üvölt.

Emitt akad idő magamra,
Pedig tudom: meghalok.
Itt nem vágyom aranyra,
Itt hol létem felragyog.

Hogy itt oltsd szomjad,
Muszáj innod a kéket,
De úgy koporsód fontad,
Mert itt halálos az élet.

De legalább burjánzik,
S felnő ősi filozófiám.
Majd végül úgy látszik,
Megöl a hatalmas óCIÁN.

Streck Dániel

Az arcodon csillanó
Romantikus reggelek.
A testedről illanó
Fénnyel felkelek.

Te még úgy alszol,
Mint ahogyan mások.
Mámoros fény rajzol
A pillanattá válok.

Mozdulva táncolsz,
Az ébredés határán.
És nevetve lángolsz
A valóság halálán.

Mert még azt teszel
Amit csak akarsz.
Ha kell, mint lepel
Lényeddel betakarsz.

S én még visszabújok
Az ölednek selyemébe,
Széplassan belehúnyok
Az álmok szellemébe.

Újra veled.

Streck Dániel

Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
- Csak testek, üresen kongó lelkek,
s lassan ezekké lesztek.
Hogy én lennék más? Ez is biztos.
Egy emlékmás, kopott húszforintos.
Nem élhetek képekből, mik szemem mögött
állnak. Törött rabja vagyok,
a fényes üvegszilánknak. Csömörlött
múltamból élve, hamisakat mondok:
Anyuka könyörgött, szám nemet mondott.
Holott helyeselt az, helyeselt némán,
Sosem feleselt, ha anyám nézett énrám.
Más vagyok. Hát ez biztos:
Szívemben ragyog, az ami piszkos.
De talán szabad vagyok. A szabadság
szolgája. Zavartság, amiért apám,
a távolságunkat szolgálja. Na meg
zavart vagyok, hisz hol él a Kisöreg?!
Ennek tudata, mint szögek, úgy lyuggatják
bőrömet. Csalják, s szívemet lassan
belakják, minden színemet az ördögnek
eladják. Szavaim most öltöznek, díszes
gyászruhába, elbújnak egy vers,
rímes zig-zugába. Fájok, amiért más vagyok.
Átok, de ne féljetek, nem rátok. Engem büntet
napról napra hevesen, vérben fürdet,
de már néha nevetem.
Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
Elmegyek jó messzire, hol már emlékké lesztek.
Hol a jelmezek, na meg a jellemek,
az örök múltba, mélyen belevesznek.

Streck Dániel

Az úton sétálunk,
És eső csepereg.
Picit szétázunk,
Arcodon lepereg.

Az ajkadon táncol
Egy-egy esőcsepp.
A víz már lángol,
És egyre erősebb.

Szürke nyári est.
Meleg, és álmos.
Csak vízzel fest,
De arcodra rámos:

Mosolyból egyet,
S hogy enyém-e?
Nem mondja szemed,
Mi titkok regénye.

Jobb rejtélynek,
A bűvös mosolyod.
Ősi szentélynek,
Mi fémes ostorod.

Téged néz szemem,
Te szilaj talány.
Itt sétálsz velem,
A hűs esők nyarán.

Streck Dániel

Bizonytalan talajon járok,
Az elmém óvatosságra int.
Tapasztalatom mint várfok,
Véd, s adag félelemmel hint.

Annyiszor parázslott már,
Hősiesen szerelmes szíved.
Volt az élelem, meg lomtár,
De volt már a legjobb rímed.

De hát mit tudnék tenni?
Ha úgy érzem, szeretem Őt?
Tudom, hogy a kockázat mennyi,
De nem szerettem még így Nőt.

Szépnek látom, ha nem látom.
Nevet akkor is, ha épp sír.
És reá én akkor is vágyom,
Ha a fájdalomra nem lesz gyógyír.

Lehet, hogy ismét meghalok,
Mint már annyiszor tettem.
Tűzben égve majd megfagyok,
Holt leszek a büszke testben.

De ha egy pillanatig élek,
Létének ragyogó dobbanásában,
Akkor megéri látni a véget,
Közös múltunk fájó varázsában.

Streck Dániel