Smaragd-eső záporozik
Alája a puha egekből.
Alatta fiú sátorozik,
Harap egyet a retekből.

Kopog a sátor teteje,
Nem támadón, békésen.
Énekel az ősi ereje,
Igazít minden lépésen.

Hatalmas mezőt áztat,
S burjánzik tőle az
élet. Szinte megárad,
Az érzéki mámorterasz.

Kiáll rája a fiatal,
S körbetekint a réten.
-Milyen békés a diadal!
Kiáltja távol merészen.

Szitakötő űzi társát,
A páratelt levegőben.
Levélből készít bárkát
egy béka a tóhoz lemenőben.

Róka lesi a nyúllyukat,
Hátha lesz néki vacsora.
Távolabb vadászeb ugat,
Rókának gyorsan szapora!

Keménykalapos vadászúr,
Kezében a béke gyilkosa.
Látása bokrot is átszúr,
S ő lesz a róka cinkosa.

Szegény nyúlból mégis
Vacsora lesz az estére.
A vadász a rossz fétis
Persze a vöröske vesztére.

Ő most sajnos éhen lett
Kergetheti a szitakötőt.
Tőle most ennyire tellett,
Űzi a bizonytalan jövőt.

A béka már leért a tóhoz,
És bárkáján ő a kapitány!
Hozzájutott az ősi trónhoz,
Nem volt ily úr Noé hajóján.

Óriási dáma lépeget fölötte
Vadász ő, de mégis jámbor.
Szárnya árnya a bárkát 
befedte,
Gólya! A téli örökvándor!

Hűtlen lakója Magyar honnak!
De szeretjük ennek ellenére.
Csak a béka örülné jobban
holtnak!
Vígan grimaszolna szellemére.

Elvigyorodik hát a gyermek.
Lakója az ósdi sátorkának.
Ő az írója ennek a versnek,
S írója gyönyörű sorsának.

Gyönyörű, hisz láthat békát,
Vadászó rókát, és simabőrűt!
Szitakötő által légi sétát,
Óriás mezőt, békés lelkületűt.

Ez mind az övé. S ő tudja.
El nem veheti tőle senki.
S ha valaki neki azt hazudja,
Hogy ő biza el tudja venni,

Akkor a fiatal kineveti!

 Streck Dániel

Egy leütött billentyű,
Egy megvénült értelem.
Egy elkopott bőrkesztyű,
A szem máris fénytelen.

Egy elpattanó gitárhúr,
Újabb bábú a tábla szélén.
Egy bástya, s benne várúr,
Megpihen a csata végén.

Nem sakk ez, csak az Élet.
Nem billentyú, s nem húr.
A hang itt a saját véred,
Az idő szép lassan megfúr.

A boton kopott a markolat,
S már fekete - fehér minden.
Ha az életed egy karcolat,
Ideje lesz távoznod innen.

Regényt kell élni barátom!
Ez a titka a mindennek.
Én sem éltem azt, belátom,
Nekem is kopott a kabátom.

Nekem már nem fúj új szél,
S nem épülnek tornyok elém.
Nem virágzik út sem útfél,
Nem lesz kész sosem a regény.

De ne kövesd el a hibámat,
Ragadd hát meg a tolladat.
S írjál drámát, és vidámat,
Mert barátom, az Idő cipője,
Szalad...

  Streck Dániel